Annyit autóztam már fel-le a megtalált meredek utcácskákban, hogy egy vizszintes sámliról már leesek.
A Google Mapson a Madeira térképre ráeresztettem az elmúlt három év és az idei mozgásaimat és egyre kevesebb bejáratlan terület maradt. Idén úgy hatvan rajzszög volt a térképembe szúrva, de mára már rendesen megfogyatkoztak. Mindenkinek aki idejön van valamilyen stikkje. Van aki dagasztja a sarat fenn a hegyekben, van aki szánkózik a Monte asztfaltútján és van aki kihajózik a tengerre, hogy elaléljon egy delfinuszony láttán. Az én stikkem az, hogy megpróbálok a sziget összes utcájába behajtani.
Sokat nem írnék a mai autós "kalandok"-ról, mert mind-mind ugyanarról szól, itt fel, ott le. Olvasni nem túl szórakoztató, csinálni viszont az.
Az egyetlen kiemelkedően érdekes dolgot azért leírom.
Ma jártam olyan hegytetőn, ahol egy iskolának a kihelyezett oktató terme volt. Érdekessége, hogy az erdőn keresztűl egy egysávos úton lehet feljutni, a túloldalán meg egy ugyanolyanon le. Sima mezei ösvény, de végig kandeláberek vannak az út szélén. Ez általános Madeirán, mindenhol van közvilágítás ahol egy járművel lehet menni.
Itt találkoztam a felfelé tartó szemetesautóval aki megajándékozott egy negyed kilométeres tolatással, egy olyan útszakaszon, ahol nem volt félrehúzódási lehetőség, ugyanis az egyik oldal szakadék a másik meg egy levada. Az egyik hajtűkanyarban végre lett annyi hely, ahol némi vacakolással elfértünk egymás mellett. Örültem a kocsiba épített idegesítő sikítógépnek és rendkívül boldoggá tett a visszagurulásgátló is. A kukásautó soförje teljesen természetesen kezelte a helyzetet, nem láttam rajta semmi haragot, vagy indulatot.
Jó magasan a reptér fölé kerültem, csodálatos kilátópozició volt itt.
A házak mind gondozottak, láthatóan nem a szegénynegyedben voltam. Az "udvarokban" BMW-k, Volvo-k és hasonló autók álltak, volt ahol három is. Mindenhol látszott, hogy a terület lakott, mindenhol ruhák száradtak, az udvarokban széthagyott gyerekjáték, szerszám és sok minden más hevert.
Egy aránylag fiatal ember tett vett a kertjében. Láthatóan nem zavarta, hogy ott álldigálok és mindent lefényképezek, a kecskéjét, a házát, a kapálását. Mikor elmentem rámnézett. Én intettem, ő visszaintett.
Alább néhány vegyes kép. Elején a szállásom (állítólag két autó férőhelyes) parkolója és a sok vendég által reklamált meredek kihajtási lehetőség.
Elmentem olyan helyekre is ahol tavaly is jártam.
Rá kellett jönnöm, hogy a "semmi sem tart örökké" szólás itt nagyon rövid időszakra vonatkozik. A tavaly még gondozott helyek elhagyottak lettek, felveri őket a gaz, az eddig oly sok munkát követelő dolgok mára mind az enyészeté lettek. Megtaláltam a tavalyi közösségi sufnit, ahol a hegyoldalban lakók tarották a cuccaikat, disznójukat, csirkéiket. Most romokban hever az egész.
Szomorú látványt megsokszorozza a környék teljes gondozatlansága. Az utak szélét felveri a gaz, az útjelző táblák kidőlve hevernek az árokban. A vidéknek szemmel láthatóan fogy a pénze, veszíti el tartását, puttyad le az egész.
Az útszéli kávézók kopottasak, az arra elhaladó autós turistának megállni sincs kedve, mert ez nem egy authentikus vidéki kocsma, hanem egy bebukó országúti büfé. Ez a 22-es csapdája.
El kell menni a Krisztus szoborhoz és lehet sírva fakadni.
Sosem volt rendesen karbantartva, de most már akkora ott a baj, hogy vagonszámra odahordott pénzzel sem lehet helyreállítani.
A fiatalok elégedetlenek - ez látszik azon, hogy sok dolog meg van rongálva. Gondolom a tavalyi munkanélküliségi ráta - hasonlóan kis hazánkhoz - azért javul jelentősen, mert a fél lakosság máshol boldogul, elvándorol.
Megjelentek a sakálok is. Segítenek parkolni. Pszichikai agressziót követnek el ellened, mert tudják, hogy arra gondolsz kárt okoznak neked ha nem adsz baksist.
Érdekes módon ez a romlás egybe esik a régi politikai rendszer bukásával. Nem tudni, hogy az újak rontanak e el valamit, vagy egyszerűen egybe esik azzal, hogy átalakult az idegenforgalmi piacuk.
Ha összességében vizsgálom a dolgot, ezt a romlást csak azok érzékelik, akik többedszer jönnek vissza. Ha nincs előzetes tapasztalat, akkor Madeira még mindig messzemenően a legjobb desztináció Makronéziában, talán itt találja mag az ideutazó a legszélesebb palettát a lehetőségekből.
Ennyit erről.
Ma a kedvenc vendéglőnkbe indultunk ebédelni.
A Camacha-i úton két idióta tekert felfelé kerékpárral. Tuti jó dolog a kerékpározás Madeirán, de nem azon az "országúton" ahol a szemetes autók hordják fel a szemétlerakóba a terhüket. Itt mennek fel a sittlerakóba is a három vagy négytengelyes monstrumok, sofőrjeik nyomják neki amennyire birják és eszük ágában sincs a gázpedálról levenni a lábukat, ha jön valaki szemből és nem férnének el a maradék helyen.
Idióta egy és idióta kettő, meg ezen az úton köpül a lábaival, és mozognak felfelé olyan sebességgel, hogy a bicegő parasztbácsi egy köteg zöldséggel a vállán megelőzi őket.
A bukósisakot se értettük ezeken. Mitől véd? A sziklaomlástól? Hiszen elesni nem tud, max eldőlni, hiszen jóformán áll.
Fentebb találtunk srácokat terepbicajokkal - mentek mint a meszes. De ott volt egy mikrobusz bicajszállító utánfutóval. Felviszi őket és gondolom átmegy értük egy másik helyre ahová ezek átkerekeznek árkon bokron. Ők legalább nem lélegzik be azt a kipufogógázt, ami kijön egy sittszállító karvastagságú kipufogócsövéből.
Száz méterrel feljebb újabb inger ért, ami fékezhetetlen röhögésre cserélte a két agyas kerekes szapulását.
A Camacha-i úton két idióta tekert felfelé kerékpárral. Tuti jó dolog a kerékpározás Madeirán, de nem azon az "országúton" ahol a szemetes autók hordják fel a szemétlerakóba a terhüket. Itt mennek fel a sittlerakóba is a három vagy négytengelyes monstrumok, sofőrjeik nyomják neki amennyire birják és eszük ágában sincs a gázpedálról levenni a lábukat, ha jön valaki szemből és nem férnének el a maradék helyen.
Idióta egy és idióta kettő, meg ezen az úton köpül a lábaival, és mozognak felfelé olyan sebességgel, hogy a bicegő parasztbácsi egy köteg zöldséggel a vállán megelőzi őket.
A bukósisakot se értettük ezeken. Mitől véd? A sziklaomlástól? Hiszen elesni nem tud, max eldőlni, hiszen jóformán áll.
Fentebb találtunk srácokat terepbicajokkal - mentek mint a meszes. De ott volt egy mikrobusz bicajszállító utánfutóval. Felviszi őket és gondolom átmegy értük egy másik helyre ahová ezek átkerekeznek árkon bokron. Ők legalább nem lélegzik be azt a kipufogógázt, ami kijön egy sittszállító karvastagságú kipufogócsövéből.
Száz méterrel feljebb újabb inger ért, ami fékezhetetlen röhögésre cserélte a két agyas kerekes szapulását.
Az egyik ívben hirtelen bukkant a elénk egy fantasztikus látvány, amit sajna nem tudtunk megörökíteni, mert nem volt expokész a fényképező gépünk egyik mobilon sem. A sebességünk több volt, mint kellett volna, megfordulási lehetőség meg olyan messze volt, hogy lebeszéltük magunkat róla.
Egy idős ember szállt be a kisautójába aminek le volt zúzva a lökhárítója. Ez egy olyan autó volt amin ez a törött lökhárító tulajdonképpen a kocsi egész orrát képezi, tehát nélküle az autó egy olyan torzó lett volna amivel nem lehet közlekedni. Ez a műanyag tartja a lámpákat a hütőrácsot, egyszóval szerves része a járműnek.
Hogy ne a földön húzza a törött elemet, ragasztószalag darabokkal ragasztotta oda a lökhárítót azokhoz az elemekhez, amik még fizikailag kötődtek a maradék szerkezethez. Ez így magában nem lenne nagy etvasz, ha a bácsi vagy lelkes segítője ezt a ragasztást nem neonzöld világítós ragasztószalaggal tette volna.
Nem elég hogy a sötétzöld autó elején rikító világoszöld szalagdarabok voltak, láthatóan nem sikerült eltalálni a ragasztószalagok elégséges hosszát sem, mert különböző szogekben megtoldott kis darabokból állt össze az egész kompozíció. Tök úgy nézett ki, mintha a papa egy neonzöld postit csomagot gázolt volna el.
Még öt perc múlva is azon vitatkoztunk, hogy visszaforduljak-e.
Most már bánom hogy nem tettem. Holnap ismét arra gurulok, hátha ott lakik :)
Az éttererem felé a google mapson bejelölt "még be nem járt utcát" nem találtam meg, eltévedtem teljesen, bevitt a málnásba a technika.
De addig keringtem, amig végül megtaláltam magamat.
De addig keringtem, amig végül megtaláltam magamat.
A kedvenc vendéglő neve Abrigo do Pastor Restaurante.
Ez Madeira legjobb vendéglője, amibe beengednek vékony bukszával is.
Lenyomtam egy nagy vaddisznó szeletet. Az legalább annyira őshonos itt mint a mezei nyúl. Gabi meg sertésbordaként nem csak csontot kapott, mint én tavaly előtt Boaventurában, hanem husival is rendesen el volt eresztve. Ráadásul a bordacsont hosszából itélve ez egy kettőötven magas disznó lehetett.
Kaja után túráztunk még egy nagy kört, természetesen ülve.
Nem vagyok rá nagyon büszke, csak nagyon nagy. Aortám nem tudja eldönteni, hogy meszesedjen vagy zsirosodjon.
Jövő hét végétől drasztikus fogyóba kezdek, hogy őszre nett legyek.
Vagy fitt. Már nem is tudom.
Pá mindenkinek, holnap itt.
Nem vagyok rá nagyon büszke, csak nagyon nagy. Aortám nem tudja eldönteni, hogy meszesedjen vagy zsirosodjon.
Jövő hét végétől drasztikus fogyóba kezdek, hogy őszre nett legyek.
Vagy fitt. Már nem is tudom.
Pá mindenkinek, holnap itt.
