Back to Top

Hazarepcsi. T2 azaz T(ragedia)2



Elérkezett  a  haza utazásunk napja.

Funchal-ból a TAP gép délután egykor indul, így volt időm délelőtt csinálni egy hosszabb videót a szállásunkról, ahol most negyedszer szálltunk meg. Jövőre biztosan nem fogunk visszajönni szívhez növés ide vagy oda. Madeira összes két pixelnél szélesebben jelölt utcáját bejártam már, most egy kis újdonságra vágyom.


A nyolcperces videózásból visszatérve látom, hogy öreg házigazdánk Ricardo öles léptekkel halad az apartman felé hálóköntösben, pizsamában egy nagy papírtasakkal a kezében. délelőtt tíz óra lévén elég bizarr látvány volt.


Azt tudni kell, hogy az öregnek tavaly hoztam egy kerámiát, ami négy békát ábrázolt egymás hegyén hátán. Jópofa volt szerintem. Mondtam neki, tegye ki a kertbe a többi csetresz közé, és ha ránéz jussak eszébe. A négy béka az négy év, és mivel csak háromszor voltam,  a negyedik jövőre lesz. Vegye ígéretnek. Idei ajándéknak egy rajzot hoztunk. Szereztem az egyik fészbúkoson keresztül Ricardo-ról pár fényképet, hozzátettem a teaház jellegzetes képét, és elküldtem egy grafikus művésznek, megkérve őt hogy készítsen nekem róla egy A3-as rajzot. A kép nagyon jól sikerült.


Idén ezzel leptem meg az öreget, mert szerintem szép emlék lesz neki. Jelenleg árulja a teaházat és a kertet, mert haza akar költözni Brazíliába, ahol született. Ha eladja ezt a helyet, akkor a vevő nem valószínű, hogy folytatja a szállásadást.


Szóval Ricardo a papírszatyorban a volt felesége egyik festményét adta nekünk.

Az asszony abban az évben halt meg, amikor először találkoztunk Ricardo-val. Együtt alkották meg ketten évek alatt ezt a gyönyörű helyet. Az asszony kreatív művészlélek volt, festett, szőnyegeket készített és tulajdonképpen minden lépésben, minden sarokban és zugban az ő keze munkája tette és teszi oly otthonossá ezt a helyet.


Tehát megbecsülöm azt, amit most Ricardo megosztott velem.

Nem hiszem, hogy látom őt még egyszer.

 
 

Elbúcsúztunk és nekiindultunk a reptérnek.

A Sixt parkolónál bénáztam egyet, kerestem a behajtást az átvételhez.


Épp átadtak egy sárvédőileg nagyon meggyalázott autót valakinek, így várnunk kellett három egész percet…

Igen fontosnak tartom, hogy olyan helyzetekben, amikor nem vagyok nyerő helyzetben, akkor próbáljak meg európai módon viselkedni, legyek vidám és kerüljem a feszültséget. Az ideges ember idegességet generál a körülötte levőkben. Így az érkező szakállas, ápolt, sixtes egyen trikót viselő, szimpatikus fiatalembernek bemutatkoztam és mondtam, hogy visszahoztam ezt a kitűnő autót. Jeleztem, hogy szívesen megtartanám, de nem engedik fel a repülőre. Itt gyorsan megjegyeztem azt is hogy most béreltem a Sixttől negyedszer autót madeirán és rendkívül elégedett vagyok. A Qashqai-val különösen, mert két kövér emberrel is felmegy a lejtőn.

Miután ilyen hatásosan benyaltam neki, roppantul reménykedtem, hogy nem kezd el forszírozni olyan dolgokat, hogy hiányzik egy szelepsapka, meg a tank mutató sincs annyira kitekeredve a tele jelzésnél, mint ahogy illenék. A szőnyegen is volt némi gané és autócska vakító fehér rucija se volt éppen makulátlanul tiszta.

De nem volt semmi kekec, kb négy perc alatt ellenőrizte a kocsit, szakszerűen és gyorsan.

Megköszönte, hogy velük üzletelek, jó utat kívánt és mondta visszavárnak.


Felmásztunk a terminálba és szarul éreztük magunkat. Elmenni innen rossz érzés.


A tájékoztató táblán azonnal feltűnt, hogy az egyik TAP gép késéssel fog elrepülni. Nézem és látom, hogy pont az a gép, amelyről átírattam a jegyemet a korábbira, mert nem lett volna elég a terminál váltáshoz Lisszabonban. A 16:00-ás indulás 19:30-ra volt kiírva. Az szerintem már büntiben fizetős ezen a távolságon is. Rajtunk nem segített volna, mert két darabban volt a jegyünk a wizzairos lis-bud miatt. Ez a járat nem azért lett választva, mert fillérb.szás esete forog fenn, hanem nem volt kedvünk olyan géppel jönni ami hajnalban indul, mindössze azért, hogy elérjük a délelőtti TAP gépet. Az meg hogy nem szálltunk meg Lisszabonban - na az már a fenti kategória. De ilyen még egyszer nem lesz.


Funchalba a TAP gép időben érkezett, de képtelen volt időben elindulni. Ott ültünk a gépbe bezárva és vártunk valamire, amiről nem tudtuk mi. A pilóta mondta külföldíül, hogy deláj meg wéting, de mi ebből ugyebár semmit nem értettünk. A mi szakszótárunk a frangó, a beef és porko ismereténél kimerül, és mint a tegnapiból láthatjátok még egy nagynemzetközi kóla kérésbe is sokszor belebukunk. Pedig Mr Handymant megnéztem már kétszázhetvenszer a tévéreklám öregek otthonában, amikor megkérdik kér-e egy coca cola zérót.


Jó sok késéssel indultunk, de ennek csak örültem, hiszen időmilliomosok vagyunk Lisszabonban. Végül úgy döntöttünk, nem hagyjuk el a repteret, mert most a pakkjaink mellé még volt a papírzacskós festményünk is.


A TAP gépen hozták a sonkás szendvicset, az üdítőt és a macihugyot. Mondjuk nem is tudom, miért hívom macihugynak, hiszen ez a lájtos kávé csak annyi macisággal vádolható, hogy van annyi kávéillat benne, ami felébreszti a vastagbélben a nagy barna mackódat. Ettől kezdve azért vagy éber, hogy zsörtölődő barna macid ki ne törjön a fogságból, érthetőbben, hogy be ne szarj.


A TAP-ban értékelem az igyekezetet. A sok nüánsznyi apróságot, mint például idefelé a takarót, vagy azt hogy minden apró biszbaszt ők gyártatnak le neked, hogy érezd a megbecsülésüket. Mindenen látod a logójukat, meg a nyomorult szalvétába is bele van kreppelve, mert ezt ők nem a kínaiban veszik, hanem neked csináltatják.

Meg egyébként ha nem nesszeszerrel utazol, akkor árban ugyanott vagy, sőt még talán jobbak is.

 
 

Lisszabonba érkezésünk négyezer méteren történt. Mondtam is Gabinak, hogy gebasz van, mert ez nem teleferico, hogy innen oda lemenjen. El is repültünk majdnem Santarém-ig, ami azért jó messze van, és ott fordultunk vissza. Hosszú ereszkedés után szopócsőre álltunk és kiballagtunk a terminálba a nagy multikultiba. A multikultitól elszoktunk tíz nap alatt mert a szigeten nincs fekete, nincs sárga, nincs burka és nincs semmi ami ehte nem portugál és nem autentikus.


Lisszabon Terminál 1-en kávéztunk, lötyögtünk, elvoltunk.

Amikor elérkezettnek láttuk az időt kiballagtunk az épület elé és amíg Gabi feltöltötte a tüdejét füsttel én elmentem megkeresni a lisszaboni Sixtet, hogy ősszel ne ismeretlen pályán kezdjek. Fotózgattam, nézelődtem és megbámultam a Sixtes kislányt, aki éppen nem ügyfelezett.

Intett, hogy menjek oda. Tudtam, hogy nekem int, hiszen szemkontaktusban voltunk elég hosszú ideig hogy ezt el tudjam dönteni. Mindenesetre jókedv megalapozandó jól láthatóan a hátam mögé néztem, majd rá, majd újra hátra de a másik oldalon. Ezután a mellemre böktem, kérdőn néztem. Széles vigyort cseréltünk, így hiányzó fogamból láthatta hogy keletről érkeztem, de legjobb esetben is spanyol lehetek.


Mivel az utóbbi fél órában sem lettem jobb angolból, mutattam neki a Sixt appot a telefonomon, és gügyögtem hozzá az áj em renting szeptembert, end áj szííí Sixt csekin.

Vigyorogtunk még eegy rövidet és mielőtt mindkettőnknek kínossá vált volna a helyzet egy elegáns bááááj-jal eloldalogtam.

 
 

Megkerestük a shuttle buszt, ami átvisz a T2-re. Nem volt ördöngösség, annyira szépen ki van táblázva. Odaérve rögtön lejött hogy ez nem a Mariott vagy a Hyatt.

Ez a leputtyadt betonfészer egy tragédia. Állítólag régebben szarabb volt, de ezt nem tudom elhinni, mert reptérként ezt alulmúlni művészet. Lehet hogy a harmadik világban ez egy trendi terminál lenne, de egy európai világvárosban ekkora hulladékot üzemeltetni szégyen.


Bizony isten egy hangyabolyban kisebb a nyomor és nagyobb a szervezettség mint itt. Adott úgy két vagy három-ezer utas és perkettő leülési hely. Ergo az emberek fele áll vagy üldögél a padlón ha a testét össze tudja hajtogatni ehhez. A budi büdös és nagyobb sorok állnak előtte mint a kiadás napján az Iphone enn plusz egyért a boltok előtt.


A csúcsok csúcsa a kapurendszer. Az ott levő hosszú sorokat egyik pillanatról a másikra, átküldik egy harminc méterrel odébb levő kapuhoz, mindezt valami érthetetlen oknál fogva, mintha nem lenne mindegy melyik kaputól gyalogol ki valaki a gépéhez. Azt hogy odakinn a betonon kereszteznék egymás útját az nagyobb baj nekik logisztikailag, mint az hogy odabenn az a kétszer száznyolcvan ember eljátssza a trónok harca legnagyobb csatajelenetét a helycsere érdekében.

Húztatok már hátára fordított kerekes bőröndöt? Próbáltatok már bantu négert elküldeni az anyjába?


Ez a hely alulmúl mindent, amit repülésnek lehet hívni. Ez a hely olyan, mint a kelenföldi pályaudvar volt 75-ben.


Nem koptatnám tovább a helyzetet, végül felkerültünk a Wizz gépre.

Itt elmondta a pilóta, hogy ez csak egy három hetes gép így ne firkáljunk a falakra, ne pukizzunk az ülésbe és egyébként szerda.


Elsőbbségivel jöttem. Készültem a harcra hogy be kell mutassam kis kerekes ducikámról, hogy csak lazán fel van fújódva, harmincas vastagságát némi erőszakkal huszonhármassá tudom varázsolni, pont úgy ahogy a százhúszas has bőségem ugrik hetvenötre, ha egy szemrevaló öregasszony jön szembe.


Kutya sem nézett itt semmit. Jött fel csaj akkora batyuval hogy kilógott belőle a fiat ötszázas hátsó kereke…

El is fogytak a pakolók odafenn. Annyian jöttek fel a végén gurulóssal hogy nem volt hova tenni. Na akkor megkezdődött a bőröndök kihordása és a csomagtérbe pakolása. Folyt a hercehurca, képtelenek voltunk időben elindulni.


Soha többet ezt a szarakodást ami itt folyik a T2-n.
Itt befejezem mára, mert belefáradtam a repülőn laptopozásba.



Lehet hogy írok utószót, de az is lehet, hogy majd csak ősszel a Portugál északi körutam előtt fogok újra írni.

Köszönöm mindenkinek az olvasást, aki eljutott idáig.
2018.05.24


Utószó itt