Elérkezett
a haza utazásunk napja.
Funchal-ból a TAP gép délután egykor indul, így
volt időm délelőtt csinálni egy hosszabb videót a szállásunkról, ahol most
negyedszer szálltunk meg. Jövőre biztosan nem fogunk visszajönni szívhez növés
ide vagy oda. Madeira összes két pixelnél szélesebben jelölt utcáját bejártam
már, most egy kis újdonságra vágyom.
A nyolcperces videózásból visszatérve látom,
hogy öreg házigazdánk Ricardo öles léptekkel halad az apartman felé
hálóköntösben, pizsamában egy nagy papírtasakkal a kezében. délelőtt tíz óra
lévén elég bizarr látvány volt.
Azt tudni kell, hogy az öregnek tavaly hoztam
egy kerámiát, ami négy békát ábrázolt egymás hegyén hátán. Jópofa volt
szerintem. Mondtam neki, tegye ki a kertbe a többi csetresz közé, és ha ránéz
jussak eszébe. A négy béka az négy év, és mivel csak háromszor voltam, a negyedik jövőre lesz. Vegye ígéretnek. Idei
ajándéknak egy rajzot hoztunk. Szereztem az egyik fészbúkoson keresztül Ricardo-ról
pár fényképet, hozzátettem a teaház jellegzetes képét, és elküldtem egy
grafikus művésznek, megkérve őt hogy készítsen nekem róla egy A3-as rajzot. A
kép nagyon jól sikerült.
Idén ezzel leptem meg az öreget, mert
szerintem szép emlék lesz neki. Jelenleg árulja a teaházat és a kertet, mert
haza akar költözni Brazíliába, ahol született. Ha eladja ezt a helyet, akkor a
vevő nem valószínű, hogy folytatja a szállásadást.
Szóval Ricardo a papírszatyorban a volt
felesége egyik festményét adta nekünk.
Az asszony abban az évben halt meg, amikor
először találkoztunk Ricardo-val. Együtt alkották meg ketten évek alatt ezt a
gyönyörű helyet. Az asszony kreatív művészlélek volt, festett, szőnyegeket
készített és tulajdonképpen minden lépésben, minden sarokban és zugban az ő
keze munkája tette és teszi oly otthonossá ezt a helyet.
Tehát megbecsülöm azt, amit most Ricardo
megosztott velem.
Nem hiszem, hogy látom őt még egyszer.
Elbúcsúztunk és nekiindultunk a reptérnek.
A Sixt parkolónál bénáztam egyet, kerestem a
behajtást az átvételhez.
Épp átadtak egy sárvédőileg nagyon
meggyalázott autót valakinek, így várnunk kellett három egész percet…
Igen fontosnak tartom, hogy olyan
helyzetekben, amikor nem vagyok nyerő helyzetben, akkor próbáljak meg európai
módon viselkedni, legyek vidám és kerüljem a feszültséget. Az ideges ember
idegességet generál a körülötte levőkben. Így az érkező szakállas, ápolt,
sixtes egyen trikót viselő, szimpatikus fiatalembernek bemutatkoztam és
mondtam, hogy visszahoztam ezt a kitűnő autót. Jeleztem, hogy szívesen
megtartanám, de nem engedik fel a repülőre. Itt gyorsan megjegyeztem azt is
hogy most béreltem a Sixttől negyedszer autót madeirán és rendkívül elégedett
vagyok. A Qashqai-val különösen, mert két kövér emberrel is felmegy a lejtőn.
Miután ilyen hatásosan benyaltam neki,
roppantul reménykedtem, hogy nem kezd el forszírozni olyan dolgokat, hogy
hiányzik egy szelepsapka, meg a tank mutató sincs annyira kitekeredve a tele
jelzésnél, mint ahogy illenék. A szőnyegen is volt némi gané és autócska vakító
fehér rucija se volt éppen makulátlanul tiszta.
De nem volt semmi kekec, kb négy perc alatt
ellenőrizte a kocsit, szakszerűen és gyorsan.
Megköszönte, hogy velük üzletelek, jó utat
kívánt és mondta visszavárnak.
Felmásztunk a terminálba és szarul éreztük
magunkat. Elmenni innen rossz érzés.
A tájékoztató táblán azonnal feltűnt, hogy az
egyik TAP gép késéssel fog elrepülni. Nézem és látom, hogy pont az a gép,
amelyről átírattam a jegyemet a korábbira, mert nem lett volna elég a terminál
váltáshoz Lisszabonban. A 16:00-ás indulás 19:30-ra volt kiírva. Az szerintem
már büntiben fizetős ezen a távolságon is. Rajtunk nem segített volna, mert két
darabban volt a jegyünk a wizzairos lis-bud miatt. Ez a járat nem azért lett
választva, mert fillérb.szás esete forog fenn, hanem nem volt kedvünk olyan
géppel jönni ami hajnalban indul, mindössze azért, hogy elérjük a délelőtti TAP
gépet. Az meg hogy nem szálltunk meg Lisszabonban - na az már a fenti
kategória. De ilyen még egyszer nem lesz.
Funchalba a TAP gép időben érkezett, de
képtelen volt időben elindulni. Ott ültünk a gépbe bezárva és vártunk valamire,
amiről nem tudtuk mi. A pilóta mondta külföldíül, hogy deláj meg wéting, de mi
ebből ugyebár semmit nem értettünk. A mi szakszótárunk a frangó, a beef és
porko ismereténél kimerül, és mint a tegnapiból láthatjátok még egy
nagynemzetközi kóla kérésbe is sokszor belebukunk. Pedig Mr Handymant megnéztem
már kétszázhetvenszer a tévéreklám öregek otthonában, amikor megkérdik kér-e
egy coca cola zérót.
Jó sok késéssel indultunk, de ennek csak
örültem, hiszen időmilliomosok vagyunk Lisszabonban. Végül úgy döntöttünk, nem
hagyjuk el a repteret, mert most a pakkjaink mellé még volt a papírzacskós festményünk
is.
A TAP gépen hozták a sonkás szendvicset, az
üdítőt és a macihugyot. Mondjuk nem is tudom, miért hívom macihugynak, hiszen
ez a lájtos kávé csak annyi macisággal vádolható, hogy van annyi kávéillat
benne, ami felébreszti a vastagbélben a nagy barna mackódat. Ettől kezdve azért
vagy éber, hogy zsörtölődő barna macid ki ne törjön a fogságból, érthetőbben,
hogy be ne szarj.
A TAP-ban értékelem az igyekezetet. A sok
nüánsznyi apróságot, mint például idefelé a takarót, vagy azt hogy minden apró
biszbaszt ők gyártatnak le neked, hogy érezd a megbecsülésüket. Mindenen látod
a logójukat, meg a nyomorult szalvétába is bele van kreppelve, mert ezt ők nem
a kínaiban veszik, hanem neked csináltatják.
Meg egyébként ha nem nesszeszerrel utazol,
akkor árban ugyanott vagy, sőt még talán jobbak is.
Lisszabonba érkezésünk négyezer méteren
történt. Mondtam is Gabinak, hogy gebasz van, mert ez nem teleferico, hogy
innen oda lemenjen. El is repültünk majdnem Santarém-ig, ami azért jó messze
van, és ott fordultunk vissza. Hosszú ereszkedés után szopócsőre álltunk és
kiballagtunk a terminálba a nagy multikultiba. A multikultitól elszoktunk tíz
nap alatt mert a szigeten nincs fekete, nincs sárga, nincs burka és nincs semmi
ami ehte nem portugál és nem autentikus.
Lisszabon Terminál 1-en kávéztunk,
lötyögtünk, elvoltunk.
Amikor elérkezettnek láttuk az időt
kiballagtunk az épület elé és amíg Gabi feltöltötte a tüdejét füsttel én
elmentem megkeresni a lisszaboni Sixtet, hogy ősszel ne ismeretlen pályán
kezdjek. Fotózgattam, nézelődtem és megbámultam a Sixtes kislányt, aki éppen
nem ügyfelezett.
Intett, hogy menjek oda. Tudtam, hogy nekem
int, hiszen szemkontaktusban voltunk elég hosszú ideig hogy ezt el tudjam
dönteni. Mindenesetre jókedv megalapozandó jól láthatóan a hátam mögé néztem,
majd rá, majd újra hátra de a másik oldalon. Ezután a mellemre böktem, kérdőn
néztem. Széles vigyort cseréltünk, így hiányzó fogamból láthatta hogy keletről
érkeztem, de legjobb esetben is spanyol lehetek.
Mivel az utóbbi fél órában sem lettem jobb
angolból, mutattam neki a Sixt appot a telefonomon, és gügyögtem hozzá az áj em
renting szeptembert, end áj szííí Sixt csekin.
Vigyorogtunk még eegy
rövidet és mielőtt mindkettőnknek kínossá vált volna a helyzet egy elegáns
bááááj-jal eloldalogtam.
Megkerestük a shuttle buszt, ami átvisz a
T2-re. Nem volt ördöngösség, annyira szépen ki van táblázva. Odaérve rögtön
lejött hogy ez nem a Mariott vagy a Hyatt.
Ez a leputtyadt betonfészer egy tragédia.
Állítólag régebben szarabb volt, de ezt nem tudom elhinni, mert reptérként ezt
alulmúlni művészet. Lehet hogy a harmadik világban ez egy trendi terminál
lenne, de egy európai világvárosban ekkora hulladékot üzemeltetni szégyen.
Bizony isten egy hangyabolyban kisebb a
nyomor és nagyobb a szervezettség mint itt. Adott úgy két vagy három-ezer utas
és perkettő leülési hely. Ergo az emberek fele áll vagy üldögél a padlón ha a
testét össze tudja hajtogatni ehhez. A budi büdös és nagyobb sorok állnak előtte
mint a kiadás napján az Iphone enn plusz egyért a boltok előtt.
A csúcsok csúcsa a kapurendszer. Az ott levő
hosszú sorokat egyik pillanatról a másikra, átküldik egy harminc méterrel odébb
levő kapuhoz, mindezt valami érthetetlen oknál fogva, mintha nem lenne mindegy
melyik kaputól gyalogol ki valaki a gépéhez. Azt hogy odakinn a betonon
kereszteznék egymás útját az nagyobb baj nekik logisztikailag, mint az hogy
odabenn az a kétszer száznyolcvan ember eljátssza a trónok harca legnagyobb
csatajelenetét a helycsere érdekében.
Húztatok már hátára fordított kerekes
bőröndöt? Próbáltatok már bantu négert elküldeni az anyjába?
Ez a hely alulmúl mindent, amit repülésnek
lehet hívni. Ez a hely olyan, mint a kelenföldi pályaudvar volt 75-ben.
Nem koptatnám tovább a helyzetet, végül
felkerültünk a Wizz gépre.
Itt elmondta a pilóta, hogy ez csak egy három
hetes gép így ne firkáljunk a falakra, ne pukizzunk az ülésbe és egyébként
szerda.
Elsőbbségivel jöttem. Készültem a harcra hogy
be kell mutassam kis kerekes ducikámról, hogy csak lazán fel van fújódva,
harmincas vastagságát némi erőszakkal huszonhármassá tudom varázsolni, pont úgy
ahogy a százhúszas has bőségem ugrik hetvenötre, ha egy szemrevaló öregasszony
jön szembe.
Kutya sem nézett itt semmit. Jött fel csaj
akkora batyuval hogy kilógott belőle a fiat ötszázas hátsó kereke…
El is fogytak a pakolók odafenn. Annyian
jöttek fel a végén gurulóssal hogy nem volt hova tenni. Na akkor megkezdődött a
bőröndök kihordása és a csomagtérbe pakolása. Folyt a hercehurca, képtelenek
voltunk időben elindulni.
Soha többet ezt a szarakodást ami itt folyik
a T2-n.
Itt befejezem mára, mert belefáradtam a repülőn
laptopozásba.
Lehet hogy írok utószót, de az is lehet,
hogy majd csak ősszel a Portugál északi körutam előtt fogok újra írni.
Köszönöm mindenkinek az olvasást, aki eljutott idáig.
2018.05.24
Utószó itt
